Nem is tudom mit mondjak, nincsenek is erre szavak! :(

Albert meghalt. Eszter néni mondta meg Krisnek. Nem is tudom mi lett volna, ha én veszem fel öcsém helyett a telefont. A hörcsögeim után most azt a kutyát is elvesztettem, aki bár a szomszédé volt, mégis a barátomnak nevezhettem. Olyan jó volt, hogy akármilyen volt a napom a suliban, ő mindig ott ült fejét a kerítés és a betonfal között letámasztva kényelmesen és őrizte a házat, az utcát. És most elment. Mi lesz velem holnap, hisz már nem fog boldog csaholással üdvözölni senki. Nem lesz senki, akinek elmondhatnám mi bánt, még ha pár szóban is. 

Fájdalmas elveszíteni a szeretteinket, legyen az ember, állat, vagy bármi más. Remélem tényleg van Mennyország, és Albert lelke oda kerül. Biztos oda kerül, megérdemli, hisz fantasztikus kutya volt, csodás teremtés.

Idő kell míg feldolgozom mindezt; de ki tudja, hogy a környezetem mennyit enged nekem? Talán az a legrosszabb, hogy ilyenkor felszakadnak azok a varratok is amik lassacskán forrtak csak be, és így egyre nehezebb a fájdalom terhe. Egyymásra épülő sebek, amik egy-egy szerettemet jelképezik. Colombusz cicámat, az első kisállatomat, aki méregtől halt meg. Volframot, a második macskámat, aki egyszer csak eltünt, nem tudom mi lett vele. Majd Borzos és Simon hörcsögeimet vitték el tőlem egy fiatalember, mert anya túl sok problémát látott velük, és ezért elajándékozta. Persze erre számíthattam is már egy ideje, de anya sosem adott konkrét választ. hogy maradhatnak-e velem; és csak aznap tudtam meg a végleges döntést, mikor jött értük az ember. Csak pár órával.

És végül most Albert. Jóbban kötődtem hozzá, mint hittem. Igazából még sose merült fel bennem, hogy pontosan mi is az amit érzek e kedves eb iránt. Mindenesetre nagyon szerettem, és most is szeretem. Viszont hiába mondhatnám tapasztaltnak magam a szeretteimtől való elválásban, nem könnyebb nekem se, mint bárki másnak. Ellenben idő híján, fogalmam sincs, hogy leszek ezen túl.

Megosztás a facebookon